Lectio divina egyházi dokumentumokban

A II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum kezdetű dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról (1965) (DV 2. 8-10.23-25.)

A kinyilatkoztatás természete

2. Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1,9) mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek (vö.Ef 2,18; 2Pt 1,4). E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö.Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez(vö. Kiv 33,11; Jn 15,14–15) és társalog velük (vö. Bár 3,38), hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe. E kinyilatkoztatás rendje egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot. Az Istenről és az ember üdvösségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság Krisztusban ragyog föl, aki az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége. (…)

A Szent Hagyomány

8. Így tehát a sugalmazott könyvekben különleges módon kifejeződő apostoli igehirdetést az idők végezetéig szakadatlanul meg kellett őrizni.
Az apostolok ezért, miközben átadták, amit maguk is kaptak, intették a híveket, hogy ragaszkodjanak azokhoz a hagyományokhoz, melyeket akár élő szóval, akár levél útján tanultak (vö. 2Tesz 2,15), és harcoljanak az egyszer már megkapott hitért (vö. Júd 3). Amit pedig az apostolok áthagyományoztak, tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja, s így az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz.
Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi.
Az egyházatyák mondásai tanúskodnak e hagyomány éltető jelenlétéről, melynek gazdagsága átárad a hívő és imádkozó Egyház gyakorlati életébe. E Hagyomány által ismeri meg az Egyház a szent könyvek teljes kánonját, benne érti meg mélyebben és hatékonyabban a Szentírást; s így Isten, aki egykor szólt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának menyasszonyával, és a Szentlélek, aki által az Egyházban és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava, elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és az Ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük (vö. Kol 3,16).
A Szentírás és a Szent Hagyomány viszonya
9. A Szent Hagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak. A Szentírás ugyanis Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava; a Szent Hagyomány pedig Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék; ennek következtében az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni.
A Szent Hagyomány, a Szentírás és a Tanítóhivatal
10. A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye. Hozzá ragaszkodik Isten egész szent népe, amikor pásztorai köré összegyűlve állhatatosan kitart az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (vö. ApCsel 2,42 a görögben). Innét van a pásztorok és a hívek páratlan egyetértése a hagyományos hit megtartásában, gyakorlásában és megvallásában.
A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva, mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.
Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét. (…)

A hittudósok és a Szentírás

23. A megtestesült Ige menyasszonya, az Egyház, a Szentlélektől tanítva arra törekszik, hogy napról napra közelebb jusson a Szentírás mélyebb megértéséhez, s így szüntelenül táplálhassa fiait Isten szavával; ezért kellőképpen támogatja az Egyház mind Kelet, mind Nyugat atyáinak és szent liturgiáinak tanulmányozását. A katolikus szentírásmagyarázók pedig, és a hittudomány más művelői buzgó együttműködéssel azon fáradozzanak, hogy a szent Tanítóhivatal felügyelete alatt, megfelelő segédeszközökkel úgy tanulmányozzák és mutassák be a szent iratokat, hogy Isten igéjének minél több szolgája nyújthassa gyümölcsöző módon Isten népének az Írás táplálékát, mely megvilágosítja az elmét, erősíti az akaratot és Isten szeretetére gyullasztja a szíveket. A Szent Zsinat bátorítja az Egyház szentírástudományt művelő tagjait, hogy nap nap után újult erővel és teljes iparkodással az Egyház szellemében folytassák a megkezdett munkát.
A teológia alapja
24. A szent teológia a Szent Hagyománnyal együtt Isten írott igéjére mint örök alapra támaszkodik, belőle meríti rendíthetetlen erejét, és belőle újul meg állandóan, miközben a hit fényénél kutatja a Krisztus misztériumában rejlő teljes igazságot. A Szentírás Isten igéjét tartalmazza, s sugalmazott lévén, valóban Isten szava; ezért a Szentírás tanulmányozása legyen a hittudomány lelke. A Szentírás szavából táplálkozik és virágzik az ige szolgálata is, tudniillik a lelkipásztori prédikáció, a katekézis s minden keresztény tanítás, amelyben előkelő hely illeti meg a liturgiában elhangzó homíliát.
Az ige hirdetése, a Szentírás terjesztése
25. A klerikusoknak tehát, elsősorban Krisztus papjainak és a többieknek, akik mint diákonusok vagy hitoktatók törvényesen látják el az ige szolgálatát, szakadatlan buzgó olvasással és gondos tanulmányozással kell csüggeniük a szent iratokon, nehogy valamelyikük „Isten igéjének lélektelen hirdetője legyen külsőleg, mert nem hallgatója belsőleg”, holott köteles Isten igéjének gazdagságát közölni a rábízott hívekkel, kiváltképpen a szent liturgiában. Ugyanilyen nyomatékosan buzdítja és sürgeti a Szent Zsinat az összes Krisztus-hívőket, főleg a szerzeteseket, hogy a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg „Jézus Krisztus fönséges ismeretét” (Fil 3,8). „Mert aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust”. Szívesen folyamodjanak tehát magához a Szent Szöveghez, akár az Isten szavában bővelkedő szent liturgia közvetítésével, akár lelkiolvasmányképpen, akár megfelelő bibliamagyarázatok és egyéb segédeszközök által, melyek az Egyház főpásztorainak jóváhagyásával és gondoskodásából korunkban dicséretesen terjednek mindenfelé. Arról azonban ne feledkezzenek meg, hogy a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie, így lesz belőle beszélgetés Isten és ember között; mert „amikor imádkozunk, őhozzá beszélünk, és amikor az isteni kinyilatkoztatást olvassuk, őt hallgatjuk”.
A püspökökre tartozik, „akik az apostoli tanítás letéteményesei”, hogy a rájuk bízott híveket alkalmas módon oktassák a Szent Könyvek, főleg az Újszövetség és elsősorban az evangéliumok helyes használatára. Gondoskodjanak tehát a szent szövegek fordításáról, s a szükséges és kielégítő szövegmagyarázatról, hogy az Egyház tagjai biztonságosan és hasznosan foglalkozzanak a Szentírással, és szelleme eltöltse szívüket.
Ezenfelül készüljenek megfelelő jegyzetekkel ellátott Szentírás-kiadások a nem keresztények használatára is, igazodva az ő körülményeikhez, s bölcs tapintattal terjesszék a lelkipásztorok és hívek egyaránt.

A II. Vatikáni Zsinat Perfectae Caritatis kezdetű dekrétuma a szerzetesi élet korszerű megújításáról (1965) (PC 6.)

A lelki élet

6. (…) Ezért a (szerzetes) intézmények tagjai az imádságos lelkületet és magát az imádságot a keresztény lelkiség hiteles forrásaiból merítve állandó törekvéssel ápolják. Elsősorban a Szentírás legyen minden nap a kezükben, hogy az isteni írások olvasása és az azokon való elmélkedés által megszerezzék “Jézus Krisztus fönséges ismeretét” (Fil 3,8). A szent liturgiát — főként a legszentebb Eucharisztiát — szívvel és szájjal az Egyház lelkületével végezzék és e bőséges forrásból táplálják lelki életüket. (…)

A II. Vatikáni Zsinat Presbyterorum Ordinis kezdetű dekrétuma a papi szolgálatról és életről (1965) (PO 13.)

Megszentelődés a szolgálatban

13. Az életszentséget a papok sajátos módon, feladataiknak krisztusi szellemű, becsületes és fáradhatatlan teljesítésével érik el.
Mivel Isten igéjének szolgái, naponként olvassák és hallgatják Isten igéjét, amit másoknak tanítaniuk kell; ha tanítván törekszenek az igét magukba fogadni, az Úrnak egyre tökéletesebb tanítványai lesznek Pál apostol Timóteushoz intézett szavai szerint: “Ezeket gyakorold, és ezekben tarts ki, hogy előrehaladásodat mindenki lássa. Figyelj magadra és a tanításra. Légy állhatatos benne. Ha megteszed, magadat is, hallgatóidat is üdvösségre segíted” (1Tim 4,15–16). Keresvén, hogyan tudnák másoknak jobban átadni a szemlélt dolgokat, mélyebben ízlelik “Krisztus kifürkészhetetlen gazdagságát” (Ef 3,8) és Isten sokrétű bölcsességét. Szem előtt tartván, hogy az Úr az, aki megnyitja a szíveket, s hogy a nagyszerűség nem belőlük, hanem Isten erejéből származik, éppen az ige átadása közben forrnak össze jobban Krisztussal, a Mesterrel, és kerülnek az ő Lelkének vezetése alá. Így a Krisztussal való közösség révén részeseivé lesznek Isten szeretetének, melynek századok óta elrejtett misztériuma Krisztusban nyert kinyilatkoztatást. (…)

A II. Vatikáni Zsinat Apostolicam Actuositatem kezdetű dekrétuma a világi hívek apostolkodásáról (1965) (AA 4.)

A világi apostolok lelkisége

4. (…) Csak a hit világosságánál és Isten igéjéről elmélkedve tudjuk mindig és mindenütt fölismerni Istent, akiben “élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28), keresni az Ő akaratát minden eseményben, meglátni Krisztust minden emberben, ismerősben és ismeretlenben; helyes ítéletet alkotni a mulandó dolgok igazi jelentőségéről és értékéről önmagukban véve, vagy az ember végső céljához viszonyítva. (…)

A Pápai Biblikus Bizottság „Szentírásmagyarázat az Egyházban” című dokumentuma (1993) (IV.C.2.)

A Lectio divina vagy szent olvasás

A Lectio Divina {Szó szerint: isteni olvasmány. (A ford.)} módszer a Szentírás egy többé-kevésbé hosszú szakaszának egyéni vagy közösségi olvasására. A Szentírást Isten szavának tekinti, amely a Szentlélek segítségével elmélkedésre, imára és szemlélődésre vezet.
Az Egyházban korábban már megvalósult gyakorlatnak felel meg az a törekvés, hogy a Szentírást rendszeresen, sőt naponta olvassuk. Ez közösségi formában igazolhatóan létezett a 3. században, Origenész idejében. Origenész szokása volt, hogy homíliáiban abból a szentírási szövegből indult ki, amelyet azon a héten folytatólag olvastak. Akkoriban naponta tartottak összejövetelt a Szentírás olvasása és magyarázata céljából. Ez a szokás azonban nem mindig talált nagy tetszésre a keresztények körében, és később el is hagyták (Origenész, Hom.Gen. X,1).
Bizonyítható, hogy a Lectio Divina főként egyéni gyakorlatként a szerzetességben már korán megvalósult. A módszert korunkban az összes klerikusok, egyházmegyei- és szerzetespapok részére javasolta a Biblikus Bizottságnak XII. Pius pápa által jóváhagyott előírása (De Scriptura sacra, 1950; Enchiridion Biblicum 592.). Így újra előtérbe került a Lectio Divina fontossága a maga kettős – egyéni és közösségi – vonatkozásában. A cél az, hogy „valódi és állandó szeretetet” ébresszen a Szentírás iránt, amely a lelkiélet és a gyümölcsöző apostolság forrása (EB 591 és 567), s ezt erősítse. További célja segíteni a liturgia megértését, és nagyobb szerepet biztosítani a Bibliának a teológiai tanulmányokban, valamint az imádságban.
A Dei Verbum zsinati konstitúció a papoknak és a szerzeteseknek egyaránt nyomatékosan ajánlja a Szentírás buzgó olvasását (DV 25.). De felhívja „az összes keresztény híveket” is, hogy „a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg “Jézus Krisztusnak fönséges ismeretét” (Fil 3,8)”. Ez újdonság! A konstitúció különféle eszközöket javasol. Az egyéni olvasás mellett ajánlja a bibliacsoportokat is. A zsinati szöveg hangsúlyozza, hogy a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie, mert az mintegy felelet Isten szavára, amellyel a Szentírásban – a Szentlélek sugalmazása révén – találkozunk. A keresztény hívek a közös olvasás terén számos kezdeményezés nyomán indultak el. Csak bátorítani lehet ezt a vágyakozást Istennek s az Ő Krisztusban megvalósuló üdvözítő tervének arra a jobb megismerésére, amelyet a Szentírás tár elénk.

Szent II. János Pál pápa Novo Millennio Ineunte kezdetű apostoli levele (2001) (NMI 39.)

Az Ige hallgatása

39. Nem kétséges, hogy a szentség és az imádság említett elsődlegessége csak akkor érvényesülhet, ha megújult figyelemmel fordulunk Isten igéje felé. Mióta a II. Vatikáni Zsinat kiemelte Isten igéjének elsődleges szerepét az Egyház életében, azóta valóban nagy lépések történtek előre a Szentírás kitartó hallgatása és figyelmes olvasása terén. A Szentírást megillető tiszteletet az Egyház nyilvános imája is visszatükrözi. Ma már a hívek és a közösségek is gyakran folyamodnak hozzá, s még a világi hívek között is sokan vannak, akik a teológiai és biblikus kutatások értékes segítségével szentelik magukat a Szentírás tanulmányozásának. Főként azonban az igehirdetés és a hitoktatás meríthet új erőt abból, ha Isten igéjére figyel. Kedves Testvérek, meg kell szilárdítani és el kell mélyíteni ezt a távlatot azáltal is, hogy a családok körében is terjesztjük a Bibliát. Különösen az fontos, hogy az Ige hallgatása eleven találkozásra adjon alkalmat, a lectio divina ókori, de ma is aktuális hagyományának megfelelően, amelynek segítségével megtalálhatjuk a bibliai szövegben azt az eleven igét, mely cselekvésre szólít, irányt jelöl ki és életet alakít.

XVI. Benedek pápa Verbum Domini kezdetű apostoli buzdítása (2010) (VD 86-87.)

A Szentírás imádságos olvasása és a „lectio divina”

86. A Szinódus ismételten sürgette a szent szöveg imádságos megközelítését, mint minden hívő lelki életének alapvető elemét a különböző szolgálatokban és életállapotokban, különösen tekintettel a lectio divinára. Ugyanis Isten Szava alapoz meg minden hitelesen keresztény lelkiséget. Ezzel a Szinódusi Atyák ugyanazt mondják, mint a Dei Verbum zsinati konstitúció: „Az összes Krisztus-hívők szívesen folyamodjanak magához a Szent Szöveghez, akár az Isten szavában bővelkedő szent liturgia közvetítésével, akár lelkiolvasmányképpen, akár megfelelő bibliamagyarázatok és egyéb segédeszközök által, melyek az Egyház főpásztorainak jóváhagyásával és gondoskodásából korunkban dicséretesen terjednek mindenfelé. Arról azonban ne feledkezzenek meg, hogy a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie.” A Zsinat gondolata azt a nagy patrisztikus hagyományt akarta föleleveníteni, mely mindig ajánlotta, hogy a Szentírást Istennel folytatott dialógusban közelítsük meg. Ahogyan Szent Ágoston mondja: „Imádságod a te szavad Istenhez. Amikor olvasol, Isten szól hozzád; amikor imádkozol, te szólsz Istenhez”. Órigenész, aki a szentírásolvasás egyik mestere, hangsúlyozza, hogy a Szentírás megértése inkább igényli a Krisztussal való bensőséget és az imádságot, mint a tudós kutatást. Meg volt róla győződve ugyanis, hogy Isten megismerésének kiváltságos útja a szeretet, s hogy nincs hiteles scientia Christi, ‘Krisztus-ismeret’ Krisztus-szerelem nélkül. Gergelynek írt levelében a nagy alexandriai teológus ezt ajánlja: „Add át magadat az isteni írások olvasásának; légy benne állhatatos. Azzal a szándékkal olvass, hogy hinni akarsz Istenben és tetszeni akarsz neki. Ha olvasás közben zárt kapu előtt találod magadat, zörgess és ki fog nyitni a kapus neked, akiről Jézus ezt mondta: »ajtót nyitnak neki«. Add át magadat a lectio divinának, kitartóan és következetesen keresd Istenben az isteni írások értelmét, ami nagy bőséggel rejlik bennük. De nem szabad megelégedned a zörgetéssel és a kereséssel: Isten dolgainak megértéséhez feltétlenül szükséged van az imádságra. Az Üdvözítő, hogy az imádságra buzdítson, nem csak azt mondta nekünk: »keressetek és találtok«, s hogy »zörgessetek és megnyittatik nektek«, hanem ezt is hozzátette: »kérjetek és kapni fogtok«.”
Ezzel kapcsolatban azonban el kell kerülni az individualista megközelítés veszedelmét, mégpedig úgy, hogy mindig szem előtt tarjuk, hogy Isten Szava éppen közösségteremtésre adatott nekünk, hogy egységet alkossunk Isten felé vezető utunkon az Igazságban. A Szó mindnyájunkhoz személy szerint szól, de ez a Szó közösséget hoz létre, az Egyház közösségét. Éppen ezért a szent szöveget mindig az egyházi közösségben kell megközelíteni. Ugyanis „nagyon fontos a közösségi olvasás, mert a Szentírás élő alanya Isten népe, az Egyház. (…) A Szentírás nem a múlt tartozéka, mert alanya – Istennek az Ő általa sugalmazott népe – mindig ugyanaz, ezért a Szó mindig eleven az élő alanyban. Emiatt fontos a Szentírást az Egyház közösségében olvasni és hallgatni, azaz e Szó minden nagy tanújával együtt az első atyáktól a mai szentekig, egészen a mai Tanítóhivatalig.”
Ezért a Szentírás imádságos olvasásának kiváltságos helye a liturgia, különösen is az Eucharisztia, a szentmise, amelyben Krisztus testét és vérét ünnepelve a szentségben maga a Szó jelenik meg közöttünk. Bizonyos értelemben az imádságos olvasást, akár személyes, akár közösségi, mindig az eucharisztikus ünnepléssel kapcsolatban kell végezni. Ahogyan a Szentségimádás előkészíti, kíséri és követi a szentmisét, úgy a személyes és közösségi olvasás előkészíti, kíséri és elmélyíti mindazt, amit az Egyház a Szó hirdetésével a liturgikus környezetben ünnepel. Ha szoros kapcsolatba hozzuk az olvasást és a liturgiát, jobban össze lehet gyűjteni azokat a szempontokat, melyek szerint ezt az olvasást Isten népe lelki életében és a pasztorációban végezni kell.
87. A Szinódust előkészítő és a Szinóduson megfogalmazott dokumentumokban szó volt a Szentírás hívő és gyümölcsöző olvasásának különböző módszereiről. A legnagyobb figyelem mégis a lectio divinára irányult, mely valóban „képes föltárni a hívő előtt Isten Szavának kincstárát, de a találkozást is létre tudja hozni Krisztussal, az élő isteni Szóval.” Szeretném ezért röviden fölidézni a lectio divina fontosabb lépéseit: a szöveg olvasásával, a lectióval kezdődik, mely fölveti a szöveg hiteles megismerésének a kérdését: mit mond a bibliai szöveg önmagában? Enélkül az a veszély fenyeget, hogy a szöveg mentségül szolgál arra, hogy soha ne lépjünk ki a saját gondolatainkból. Az olvasást követi a meditáció erről a kérdésről: mit mond a bibliai szöveg nekünk? Ezen a ponton mindenkinek személy szerint, de úgy is mint egy közösség tagja, engednie kell, hogy a szöveg megérintse őt, és kérdéseket vessen föl, hiszen nem a múltban elhangzott, hanem a jelenben hangzó szavak szólnak hozzánk. Ezután érkezünk el az oratióhoz, az imádsághoz, mely erre a kérdésre felel: mit mondunk mi az Úrnak válaszul az Ő Szavára? Az imádság mint kérés, közbenjárás, hálaadás és dicséret, az első mód, amellyel a Szó megváltoztat minket. Végül a lectio divina a kontemplációval zárul, melyben Isten ajándékaként az Ő szemével nézzük és ítéljük meg a dolgokat, s föltesszük magunknak a kérdést: a gondolkodás, a szív és az értelem milyen megtérését várja tőlünk az Úr? Szent Pál a Rómaikhoz írt levelében mondja: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy fölismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (12,2). A kontempláció ugyanis arra irányul, hogy megtanítson a dolgok Isten szerinti bölcs szemlélésére, és kialakítsa bennünk „Krisztus gondolkodását” (1Kor 2,16). Isten Szava itt megítélési szempontként jelenik meg: „eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12). És tudni kell, hogy a lectio divina csak akkor fejeződik be, amikor elérkezik az actióhoz (cselekvéshez), mely a hívő lelket arra indítja, hogy a szeretetben ajándékozza oda magát másoknak.
Ezeket a lépéseket szerves egységben leginkább Isten Anyjának alakjában találjuk meg. Ő, aki minden hívő számára az Isteni Szó tanulékony befogadásának a modellje, „,mindezeket megőrizte a szívében, el-elgondolkodva róluk” (Lk 2,19; vö. 2,51), és megtalálta azt a mélyben rejlő középpontot, mely Isten nagy tervében összefog minden látszólag széteső eseményt, cselekedetet és dolgot.
Emellett szeretném fölidézni, amit a Szinódus folyamán az atyák ajánlottak a személyes szentírásolvasással kapcsolatban: ez egyben búcsúnyerési lehetőség is az olvasó vagy az elhunytak javára. A búcsú gyakorlata magában foglalja a Krisztus végtelen érdemeiről szóló tanítást, melyeket az Egyház mint a megváltás szolgálója kezel és alkalmaz, de a szentek közösségéről szóló tanítást is tartalmazza és elmondja, „milyen szoros egységet alkotunk Krisztusban egymással, s az egyes hívők természetfölötti élete mennyire javára tud válni másoknak”. Ebből a szempontból Isten Szavának olvasása segít a bűnbánat és megtérés útján, elmélyíti az Egyházhoz tartozást érzését, és bensőségesebb kapcsolatba hoz Istennel. Ahogyan Szent Ambrus mondja: „Amikor hittel kézbe vesszük a Szentírást és az Egyházzal együtt olvassuk, az ember újra Istennel sétál a paradicsomban”.

Ferenc pápa Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítása (2013) (EG 149.)

A szó személyessé tétele

149. A prédikátornak először „bensőséges kapcsolatba kell kerülnie Isten igéjével, amihez fontos, de nem elég a nyelvi és exegetikai tájékozottság; Isten igéjéhez ugyanis imádságos és nyitott szívvel kell közeledni, hogy értelme és érzülete teljesen elmerülhessen benne és kialakulhasson benne egy új lelkület”. Jót tesz, ha minden áldott nap, minden vasárnap megújítjuk buzgóságunkat a homília előkészítésében, és feltesszük magunknak a kérdést: növekszik-e bennünk a szeretet a szó iránt, amelyet prédikálunk. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy „a szolga életszentsége nagyban hozzájárul a szolgálat eredményes végzéséhez”. Ahogyan Szent Pál mondja: igehirdetésünkkel „nem az embereknek igyekszünk tetszeni, hanem Istennek, aki a szívünket megítéli” (1Tessz 2,4). Ha él bennünk a vágy, hogy elsőként mi magunk halljuk meg az igét, melyet prédikálnunk kell, az így vagy úgy átragad Isten népére is: „a száj ugyanis a szív bőségéből szól” (Mt 12,34). A vasárnapi olvasmányok teljes ragyogásukkal visszhangoznak a nép szívében, ha elsőként így visszhangoztak a lelkipásztor szívében is.